Zetz tanár úr vagy Juszuf, a nagy fehér főnök

Sok tanárral találkoztam életemben. Voltak olyanok, akiknek sokat köszönhetek. Az egyik Te vagy. Köszönök hát mindent.

A tanórákon kívül tanítottál, élni a büfékben, a táborokban, a bulikon. Tartást, az álláspontom mellett kiállni. Véleményszabadság, amelyet oly sokan feladnak és csak idomulnak, sodródnak kerülve a tükröket. Pedig a tükör ott van. Ma Te bátran belenézhettél a tükörbe az utolsó napon, kisimult arccal, mosolyogva, énekelve: Hadd menjek…

Kevesen látták meg, a „bohóckodás” véresen komoly volt. Minden éles vicc, beszólás, káromkodás formálta a fiatalokat, ahogy a tánc, a csajozás, az italozás, a sztorizás. Nagy bulik voltak. Jakó tanárnővel az a boogie woogie a Munkácsy buliban pusztító volt. A szigorú hangú, csupaszív tanárnő azután az este után „nagypályás” lett a diákok szemében. Nem volt több beszólás, csak leborulás a tánctudás, a profizmus és a vagányság okán.

Valahogy így lehet eljutni a „respekthez”, ami az elfogadást jelenti. Nem rajongást, még csak nem is szeretetet, hanem tiszteletet a tudás, a bátorság előtt.

„ZetzJózsi” bátor volt élni és megadta az árát. Milyen furcsa, itt vagyunk egy másik világban mégis vissszavágyunk abba a régibe, mert fiatalok voltunk. Mert szabadok voltunk. Ez nem igaz, nem voltunk szabadok, ma pedig saját magunk foglyai lehetünk csak. Erre tanított Ő.

Rendszertől függetlenül az ember az, aki létrehozza azt a közeget, amiben nem érzi jól magát, akár bevallja, akár tagadja, sőt… Manipuláció mindig volt: Kenyeret és cirkuszt! 400 Ft-os kenyér mellett félmillió falunapi bulira. Ma a cirkusz vezet. Tudom mennyire dühös lennél és üvöltenél, sőt káromkodnál. Azért egyre többen halljuk.

Nem lenne méltó, ha csak a felszínre emlékeznénk. A szakács lányokkal kacérkodó bonviván, azt jelentette: Nem az emeleti gimnáziumi tanár vagyok, Ti meg a földszinti munkásnők, hanem mindannyian egy szinten vagyunk, mindegyikünknek neve van.

„Hellóka lányok, Én vagyok: a Zetz Józsi, a nagy fehér főnök!” A Te kifejezésed, a Te hangodon hallom.

Drága Tanár úr, díj lesz belőled, vagy emlékverseny, talán utca is elnevezve. De ha egyik se, míg élünk nem leszel elfeledve.

Vigaszt csak az jelent nekem, ha a szenteknek ott fent egy nagy bulit összehozol, amelyet a szenteskedők ott lent is hallanak. Meghallják, hogy kell élni. Bizony fiúk, lányok: Nem kell félni!