Valerie Inwood emlékére
A huncut mosolygó szemeid jutnak eszembe először. Hozzá párosul a tanítást szolgáló hangod, tökéletes kiejtésre képezve. A kiejtés fontosságát a megértésnek rendelted alá, nem öncélúan a brit oroszlán felsőbbrendűségét hirdetni, a többi angolul beszélő ország felett.
Egy lázadó walesi lady, akinek Wales nemzeti virága a sárga nárcisz a legkedvesebb. Hatvanon túl voltál, amikor először Kaposvárra jöttél tanítani és 80 évesen még elvállaltad a Munkácsy nyelvi lektori teendőit. Sok kaposvári köszönheti neked, hogy nem csupán a nyelvet, hanem egy kultúrát, gondolkodásmódot is tanítottál. A Bath - Kaposvár Baráti Kör tagjaként számos kaposvári programot támogattál, képzőművészek bemutatásán túl, a zene, a sport kapcsolódását a két ország között. A Rippl-Rónai katalógus nyelvi lektori munkáját is elvégezted.
Emlékszem legutóbb egy hónapra jöttél és megállapodtunk, hogy együtt utazunk vissza az Egyesült Királyságba, ahol ősszel csiszolsz a kiejtésemen. De az egyik pénteki beszélgetésünk nagyon komolyan kezdődött, beszéltél a megállapodás betartásának fontosságáról, a bizalomról, az adott szóról. Tudtad, hogy, miért nem maradhatok Magyarországon abban az időben, miért nem módosítható az ott tartózkodásom ideje. Ez a félórás beszélgetés mutatta meg leginkább mi a közös bennünk, mit jelent az az értékrend és stílus, amit mindketten olyan természetesnek veszünk. Szerettél volna maradni Kaposváron az utolsó tanévedre – túl a nyolcvanon -, ahol a diákok mellett régi barátaiddal találkozhatsz nap, mint nap. De az első számodra az adott szó volt. Tudtam, egy csalódott arckifejezés is elég, hogy nemet mondj arra, amire annyira vágytál, mert tartod a szavad. Csodálatos lehetőség! – mondtam, és többet találkozhatunk, ha visszatérek. Emlékszem vizsgáztatói szemmel méregettél, hogy valóban, így érzem-e.
Elutaztam hát egyedül. Jane és Carole vették át a helyedet a tanításban. Sokat köszönhetek nekik és barátai körödnek, elsősorban Peternek, akivel hármasban a Fehér Lóban együtt vacsoráztunk utolsó látogatásomkor. Csodálatos baráti köröd kézről kézre adott. Theresa és Miklós, Cyd és Paul, Jim, Gerry, Shona, a Guildhall munkatársai, volt és akkori képviselők, polgármesterek, alpolgármesterek. Találkoztam a Királyságban otthonra lelt új kivándorló magyar fiatalokkal is. Gondolatban bármikor tudok szeretett városunkban sétálni. Beülni este a Bell nevű hangulatos kocsmába, ahol élő zene mellett felpattan néhány pár és pergő léptekkel lejtik az ősöktől tanult táncokat. Olyan, mintha egy csíki táncházba csöppent volna az ember.
A várost átszelő Avon folyó gyalogos hídján érkeztem minden nap az állomáson keresztül a belvárosba. Utcazenészek mindenhol, nyüzsgő emberek és fantasztikus tisztaság. A különböző korokban emelt épületek eltérő stílusuk mellett is egységes hangulatot árasztanak. A vakablakok, a kémények jelzik, hogy változó adórendszer ellen volt polgári ellenállás. A botanikus kert ősszel legszebb pompájában mutatkozott be, ahol az adományozott padok réztáblái régi szerelmekről, barátságokról tanúskodtak. Az adományokat tisztelitek, nem fordulhat elő, hogy az egyszer a köznek felajánlott padok eltűnjenek. Az egymás iránti tisztelet hiánya lerombolja a közösséget, ami nálatok valódi érték.
Nálatok minden nap tanultam, nem csupán az órákon, hanem a város utcáit járva az ott élőkkel beszélgetve. Carole séta közben csinálta meg a szintfelmérő vizsgát. Ő vezetett be a vitakörök világába. A politikai kultúrát ott tanulják a fiatalok, akiket érdekel a közélet. Megtisztelő volt, hogy a tanárom ajánlására beengedtek ezekbe a zárt körökbe. Azokat fogadják be, akik képesek tények alapján vitázni, érvelni. A hazugság, félrevezetés nem érdekel senkit, az a körön kívül van. Ott is marad a gyűlölettel, kirekesztéssel és minden emberi gonoszsággal együtt.
Amikor visszatértem Magyarországra a telet és a tavaszt együtt töltöttük Kaposváron. Kirándultunk, étterembe meg moziba jártunk. Emlékszem egy francia filmet néztünk meg a városi moziban és megjegyezted, hogy mi a film végén felugrunk és távozunk, nem vagyunk kíváncsiak az alkotókra. A film zenéje tényleg fontos, ha jó filmet néz az ember. Az alkotók által lezárásként segíti a kiváltott hatás feldolgozását és érdekes dolgokat is fel lehet fedezni egy stáblistán.
Az utolsó levelemből a kórházban téged rendszeresen látogató közös barátunk kaposvári emlékek mellett az általad kedvelt ízeket is felidézte. A vargányalevest örökre a Te hangodon fogom hallani. Ahogy minden szótagra figyelve vigyáztál, hogy a magyar pincér úgy értse, mintha egy magyar hölgy rendelt volna. Fiatalon nem értettem, miért mondtad, hogy mi magyarok rengeteget eszünk. Hogy lehet egy kiadós leves után frissen sültet enni, sőt azután még desszertet is? Ma már a napi kétszeri étkezés nálam azt szolgálja, hogy ne legyek éhes, nem azt, hogy jóllakottan alig tudjak felállni az asztaltól. Délben egy szendvics, amikor dolgozik az ember és főtt étel estebédre. Az étkezés is kultúránk része.
A beszélgetés fontosságának lényegét egy kérdésemre válaszolva fogalmaztad meg a legvilágosabban. Azt kérdeztem, miért nem a tanárokkal beszélgetsz, akik sokkal jobban beszélik a nyelvet. Azt mondtad, azért, mert érdekel, amit mondok. Beszéltünk vallásokról, művészetekről, természetről és természetesen politikáról. Na nem arról, amit ma annak hisznek itthon. A kívülálló megfigyeléseid sokszor új értelmet adtak, arról, amit az egyes dolgokról gondoltam. A lényeget meglátni a külsőségek mögött közelebb visz a valósághoz.
Ülök a vonaton és írom a gondolataimat a walesi tanáromról, aki a barátom és emlékezem rá. Amikor tavaly ősz végén, túl a 92. éven kórházba kerültél és tudatták, hogy már nincs visszaút, azért imádkoztam esténként, hogy az Úr fogja a kezed és vezessen. Nagy öröm volt, hogy kijöttél a kórházból. Az advent reményéről a karácsonyról, az új évről írtam és a közös képekkel kívántam boldog ünnepeket.
Peter ma, ahogy tanítottátok először a karácsonyról, a szeretteitekkel eltöltött közös ünnepekről írt. Micsoda érzelmi intelligenciáról tanúskodik ez a gesztus, hiszen érezte, ha nem ünnepekhez kapcsolódóan ír most, akkor a legrosszabbat feltételezem. Így volt. A telefonon láttam, hogy az emailek között ott van Peter levele, de nem voltam egyedül, így nem nyitottam meg, csak arra gondoltam, ne az a hír legyen. Még ne! A villamoson már megnyitottam az emailt, a kezdő sorok megnyugtattak, arra gondoltam, hogy öreg barátom ismét pár hetes késéssel vette rá magát az írásra. A mellékelt képen a családi karácsonyfa, valódi gyertyákkal és a féltve őrzött türkizkék üveggömb, amely a kifinomultság jele. A levél második felében nem a halál rideg tényét olvashattam, hanem egy mélyebb emberi érzést, amikor a halandó testet el kívánja hagyni a lélek, hogy megpihenjen. Ez a gondolat örökre engedi, hogy velünk légy. Bármikor, most is ellátogathatsz Kaposvárra, nincs átszállás, reptéri transzfer, csomagfeladás. Úgy gondolok Rád, aki megszabadult a testi kínoktól és szabaddá vált. Amikor édesanyám ALS betegség miatt egy roncstestbe kényszerült, elvesztve a hangját, napról napra láttam, hogy vágyik a szabadságra. Amikor meghalt, vigasztaló soraid erre utaltak. Most Te lettél szabad. Velünk maradsz, a tanításaid beépültek a tanítványok, barátok gondolkodásába, értékrendjébe.
Ahogy Peter írta, kavarog, örvénylik az emberben a szomorúság egy ilyen csodálatos ember elvesztése miatt. A gondolataim csaponganak, ilyen a gyász. Azonban minden emlék felidézése és a veszteség érzése egy felé mutat: Egy tanító ember soha nem hal meg, a tudása, szellemének szabadsága bennünk él tovább.
„Do not stand
my grave and cry -
I am not there,
I did not die.” (C.H.)
CLARE HARNER
Ne jöjj el sírva síromig
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylő havon
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
